Nagyanyáink, dédnagyanyáink konyhájának falán még ott lógott a sulyok: régebben mosáskor használták a vidéki asszonyok a ruha, a fehérnemű, főleg az ágynemű tisztítására. Ha föllapozzuk a szótárat, második értelmezést is találunk: sulyoknak nevezték a nyeles bunkós botot is, amelyet valaminek a földbeverésére, döngölésére, zúzására használnak. Így aztán az „Elveti a sulykot” vagy a „Messzire veti a sulykot” szólásunk többféle értelmezést nyer.

Alsóboldogfalván úgy tartják: az após vetette el a sulykot, ha nemkívánatos volt leányának jegyese, kérője. „A sulyok nemcsak használati, hanem dísztárgy is volt: a hagyomány szerint a házasulandó férfi jegyajándékként adta a saját kezűleg faragott sulykot a szerelmének, ez pedig a leányos házban fel volt akasztva a falra. Amikor gond volt a kapcsolatban, akkor a lány édesapja kidobta a sulykot az udvarra, mintegy üzenvén a jövendő vőnek: ha nem vigyázol, mehetsz a sulykoddal együtt” – mesélte mosolyogva Bokor Tibor. A boldogfalvi sulyokvető-fesztivál ötletgazdája azt is tudni véli, ha a leányos ház kapuján is kidobták az ajándékba kapott sulykot, az azt jelentette: fel is út, le is út a legénynek.

 

A szólásból ihletet merítve született meg a sulyokvetés gondolata, a cél olyan hagyományteremtő rendezvény szervezése, mely nemcsak közösségépítő hatással bír, hanem egyedi is. A sulyok valójában boldogfalvi specifikum, viszont a fafaragás igen népszerűvé vált a településen az elmúlt években: Gagyi Dénes fafaragómester ösztönzésére több fiatal foglalkozik faragással, és egyre többen bekapcsolódnának. „Több sportegyetemet végzett tanár is él a faluban, ők is már több ízben megfogalmazták ebbéli igényüket, hogy valamilyen formában rázzuk fel a helyi sportéletet. Valójában a sulyokfaragás és a sport érdekes ötvözéséből született a sulyokvetés ötlete” – árulta el Bokor Tibor.

 

Az egynaposra, augusztus 29-ére tervezett sulyokvető-fesztivál programjában tehát több, a sulykot felhasználó versenyszám is szerepel. Természetesen lesz sulyokvetés több kategóriában: gyerekeknek, nőknek és férfiaknak. Az erejüket kipróbálni vágyó férfiaknak több mint húszkilós sulykot készítenek a kezdeményezők: ezt kell majd a kijelölt pályán minél messzébb „elvetni”. Kifejezett sulyokvető-technika nincsen, minden részvevőnek „érzésből” kell dobni, tudtuk meg. Továbbá lesz sulyokhoki, melyet a gyephoki szabályai szerint játszanak: a hajdanán a ruhák kisimítására használt mángorlóhoz hasonló, 80 centiméter hosszú ütőkkel állnak pályára a csapatok. Az asztalitenisz szabályai szerint, viszont az alkalomra készített sulykokkal játsszák majd a sulyok ping-pangot is, de lesz sulyokdöntés is, amikor a kapuba állított sulykot kell labdával feldönteni. A versenyszámokhoz egyszerű, fenyőfasulykokat faragnak a szervezők.

Az előkészületi munka oroszlánrészét így a fafaragás veszi fel, hisz a versenyszámokhoz használandó sulykok mellett számos, hagyományos ékes sulykot is készítenek a faragók. A szervezők nem titkolt célja összegyűjteni a faluban fellelhető összes sulykot, melyeket az újonnan készítettekkel egyetemben a fesztivál alkalmával állítanak majd ki a helyi kultúrotthonban. „Hosszú távon egy olyan látványos sulyokmúzeum létrehozása a célunk, mely majd látogatókat vonzhat a térségbe” – jegyezte meg Bokor Tibor.

 

Szekelyhon.ro nyomán

 

 

 

 

 Megpezsdült a zenei élet

Alsóboldogfalván…

  „Isten azért teremtette a zenét, hogy
Szavak nélkül tudjunk imádkozni”
(John Lennon)

 A székely falvak életét kutatva, annak mindenikében a legrégibb időktől fogva úgy a legények, mint a házasemberek körében megtalálhatjuk a legegyszerűbb pengetős hangszert, a citerát. Úgy a fonókban, mint a katonabúcsúztatókon a népdalok, meg a katonadalok éneklésekor mindig citeraszó kísérte a vidámkedvű nótázókat.Aztán legtöbb helyen, így falunkban is lassan kiment divatból e népi hangszer, helyét felváltotta a majd minden faluban létező cigányzenekar. Ezek már alkalmasabbak voltak a mostaninál gyakrabban szervezett táncmulatságokon való zenélésre, hangerősségük végett is.  Legtöbb faluban, így falunkban is csak a XX. század elején kezdtek épülni a kultúrotthonok, addig minden vasárnap délután egy –egy nagyobb udvarral rendelkező gazda udvarán, majd később a zsidókorcsmáros nagyobbik termében tartották a táncmulatságokat, ahol a talpalávalót a cigányzenekarok, akkori elnevezés szerint a cigánybanda szolgáltatták. Az idősebb még életben lévő emberektől sikerült megtudnom, az utolsó cigányzenekar tagjainak a nevét: Csányi Károly prímás, Forgács Rupi Bigyi József (Róka) másodhegedűsok, Csapai János kontrás, Bábi István klarinétos, Máté Béla cimbalmos, Kóré János nagybőgős. Victor Hugo
megfogalmazása szerint „A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul”.Ezt szolgálták abban az időben dívott éjjeli zenék a lányos ablakok alatt. Az ott elmuzsikáltatott dal szavaknélkül is tudtára adta a „kiválasztottnak” mindazt, amit szavakban nem tudott volna a szerető legény átadni a lánynak, s a muzsikaszó idején a szobában gyújtogatott gyufaszálak tudtára adta a legénynek, hogy megértetteszerető mondanivalóját. Aztán a technika fejlődésévela mikrofonok, hangerősítők, elektromos orgonák stb. megjelenésével a többségi társadalom mindenik faluból kiszorította a cigányzenekarokat, helyüket a gépzenék vették át hangerősítők alkalmazásával, melysoha fel nem ér a hagyományos cigányzenészek kellemes hangzású muzsikájával. Muzsikusok a legényekkel A cigányzenekar mellett 1920-ban Bán Dezső jómódú gazda kezdeményezésére megalakították a fúvószenekart is, mely alkalmasabb volt a majálisokon,
szüreteken tartott térzenére. Miután saját költségükön megvásárolták a hangszereket, karmesternek a Székelykeresztúron tanító Réter Jánost fogadták meg, aki rövid időn belül szép eredményt ért el velük. A fúvószenekar tagjai voltak: Bán Dezső, Bán Károly, V. Gagyi Lajos, J. Varró Domokos, Gyarmathy Gergely, Varró Árpád, Gábor Mózes, Bán János (őrmester), Gyarmathy János(pipás) Bán Lajos (vadász) Bán Dezső ifj., Balogh Dénes id., Balogh Károly id. Gyarmathy Gergely, Gábor József, Deák Lajos, Gyarmathy Lajos, A. Pitó János, Gagyi János (tüzér) és Bán Gábor. Sajnos a fúvós zenekar 1951-ben felbomlott, a hangszereket Gyergyószárhegyre eladták.  A XX. Század közepétől a nyugat divatszele nemcsak öltözködési, kulináris és egyéb hagyományokat szorított ki, zenei téren is új szelek kezdtek fújdogálni. A cigányzenekarokat a dzsessz zenekarok váltották fel, melyekben már nem volt helye a hegedűnek, cimbalomnak, nagybőgőnek ennek folytán a falusi bálokon is, a füleket sértő, a hangerősítős, újmódi elektromos hangszerek szolgáltatják a zenét. Vidékünkön eltűntek a hagyományos cigányzenekarok, bár csak Székelyszenterzsébeten, mely községünkhöz tartozik, ezelőtt három évtizeddel öt ilyen zenekar létezett.Hosszú ideig falunkban sem volt semmiféle zenekar, minden egyes rendezvényünkre idegenből kellett zenészeket fogadnunk.Kodály Zoltán megfogalmazása szerint –„Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken”.  Ezen segített nemrég falunkba került VIDA ZSOMBOR mérnök családostól, akinek felesége unitárius egyházunk lelkésznője. Látva falunk sivár, zenekar nélküli életét, önzetlenül, semmiféle anyagi juttatás nélkül Kőkemeny Süti néven létrehozott egy – mamár magas nívójú – gitár zenekart, melynek tagjai rajta kívül: Rezi Emőke-Melánia, Lőrinczi Ágnes-Gizella, Vida Ferenc, Vida Domokos, Zsigmond Nóra,
Zsigmond Norbert, Fodor Alpár, Burszán Sándor, Czifra Noémi és Gyöngyösi Noémi. Kőkemény süti zenekar Változatos repertoárjukkal minden egyes alkalommal fellépnek a nagyszámú közönség előtt nemzeti ünnepeinken, a Falunapokon, Falutalálkozón, a Szépkorúak napján, iskolai és egyházi rendezvényeinken, mintha az írásom elején idézett John Lennon által megfogalmazottak késztetnék e magasztos, tiszteletre méltó gesztusra.  Mindezekért Vida Zsombor továbbiönfeláldozó, sikeres munkájához Isten áldását kérjük.

Gálfalvi Gábor néprajzi gyűjtő

Régi székely falusi élet

A jelenlegi globalizációs, pénzorientált világunkban, nemcsak a falusfelek egymástól, de az
atyafiságok is sőt még a szűk családon belül is nagyon elkülönültek az embereke egymástól. Ezért
kötelességünk írásban megörökítenünk, hogyan éltek a régi, száz évvel ezelőtti székely emberek a
rendtartó székely falvakban. Kutatásaim során erre akadtam rá az 1905. évi Új idők áprilisi számában,
mely mélyrehatóan ismerteti Hercegh Ferenc tollából az akkori életmódot.

Hol vannak azok a szép idők, amikor a magyar férfi és asszony gyönyörű székely
népviseletben járt? Amikor a zsinórozott fehér székely harisnya meg a piros szoknya, hímzett
kötény,farkasfoggal díszített mellény úgy megfeszült a derékon, hogy a maguk egyszerűségében, az
őszinte, természetes lényeket „kivetítette”egyenesen bámulatossá tette.

Sajnos, kiveszett ma már a tipikus székely falusi lakosság, de nemcsak viseletében és
modorában, hanem legtöbb helyen szokásaiban is.

Szinte jólesik, ha rábukkanunk főleg a hegyek közé szorított kis falvakban, amely, hü maradt
önmagához.

De milyen is volt a régi székely falusi élet? Ezekben, a falvakban a férfiaknak és
asszonyoknak természetét az örök vígság jellemzi: szeret élcelődni, mókázni, mulatni, vigadni.

Régen minden egyes székely faluban így volt. Legtöbb helyen még nem létezett kultúrotthon,
mégis volt minden vasárnap táncmulatság a nagykocsmákban, ahová a lányokon kívül a menyecskék
is elmentek, ha az uruk megengedték. Minden legénynek volt szíve választottja és ennek a
virágszálnak minden más legénnyel szemben nebántsvirágként kellett viselkednie.

A kedélyes fonók is farsang idején falurészenként érvényben voltak, a falu „nyíló rózsái”
összejöttek rokkáikkal (guzsalyokkal), kisérve a legényektől kiknél legtöbbször honuk alatt ott volt a
citera is.

Száz évvel ezelőtt érdekes volt leánykérés aktusa is A legény ünneplőbe vágta magát, kalapja mellé
egy rozmaringot tűzött. (A rozmaring, melyet ma már teljesen mellőznek minden jelentősebb aktusnál
ünnepélyes szimbólum gyanánt szerepelt a legény kalapja mellett) Aztán a kérőemberével beállított a
leányos házhoz. Ott elmondta, miben járatos, beszámolt vagyoni viszonyairól és egyben megkérdezte,
hogy leányukkal mit szándékoznak adni, végül pedig azt, hogy mikor jönnek el hozzá háztűznézni?
Ha a leánynak tetszett a kérő, akkor meghatároztak egy napot, és a legényt ottmarasztalták ebédre. Ha
nem, akkor azt felelték, hogy majd meggondolják magukat.

Erre a legény rögtön felszedelőzködött és elbúcsúzott, mert ez a felelet egyértelmű volt a
kikosarazással.

A lakodalmi vendégeket két vőfély hívta meg. Nagy bokrétával a mellükön és felszalagozott
pálcával beállítottak a meghívandó házhoz, s ott versben mondták el, hogy a vőlegény s annak hajadon
mátkája szívesen látják a lakodalmi ünnepségre és kérik, ne tessenek megvetni tisztes hajlékukat. Az
ékes beszéd után megkínálták őket borral, vagy pálinkával.

A lakodalom mindig a vőlegényes háznál volt. Esküvő előtt fél órával a násznagy és két vőfély
elmentek a vőlegényért és ünnepélyesen odakísérték a menyasszonyos házhoz. Ott, ezalatt nagy volt
a sírás, mert búcsúzott a menyasszony. A szülők, nagyszülők ráborulva zokogtak, siratták a rövidesen
eltávozó lányukat. A menyasszony könnyek között bocsánatot kért mindenkitől, akinek valaha vétett.

Ezzel megindult a lakodalmas menet. A menetet cigánybanda kiérte. Esküvő után felszallagozott lovak
által húzott szekereken megkerülték az egész falut, hogy mindenütt lássák, víg muzsikaszó mellett. A
közelebbi falvakban is áthajtottak, ezalatt asztalt terítettek.

A lakodalmi ebédnek, amely belenyúlt az éjszakába, mindenkor fő ékessége a tyúkhúsleves, a
töltött káposzta, meg az elmaradhatatlan torta volt.

A lakodalom alatt a cigánybanda folyton kellett muzsikáljon. Ebéd után rögtön táncra kerekedtek.

Éjfélkor volt a menyecske fölavatása. A menyasszony és egyik nyoszolyó észrevétlenül eltűnik a
szobából. Átviszi egy másik szobába, ahol az asszonyok menyecskévé avatták. A fején már nem a
koszorú, hanem az asszony jelvény: piros kendő díszelgett, amellyel csinosan bekötötték a fejét.

A lakodalom után a menyasszony ott maradt a vőlegény szülői házánál.

Akkor még nem volt a létjogultsága annak a régi, patriarkális szokásnak, hogy a családfőt az
öregapó képviselte. A fia, menye és az unokák csak a családhoz tartozó tagok voltak, de gazdasági,
valamint egyéb kérdésekben az öregapó véleménye volt az irányadó. A fiatalok kimentek a mezőre
dolgozni, „nannyó” pedig végezte a háztartást. A menyecskével csak szaporodott a munkaerő, de
háziasszonyi joga nem volt addig neki, míg nannyó élt, mert az a kormánypálcát ki nem adta a
kezéből.

Abban az időben az egész család egy szobában lakott, melyben bármilyen szűkösen is, de
elfértek. Voltugyan minden háznál még egy úgynevezett „tisztaszoba” is, amely rendszerint sokkal
tágasabb volt s amely minden menyecskének a büszkesége volt, de éppen azért , hogy mindig tiszta
maradjon senki se lakott benne.

A birtokot mindig a fiúk örökölték. A lányokat, megillető részt pénzben fizették ki. A birtok
aztán mint afféle hitbizomány, apáról - fiúra szállt. Amelyik családnak nem volt fia, ott a férfi nem
törte magát annyira a vagyonszerzés (termőföld) miatt.

Ha az öreg már nem bírta a mezőgazdasági munkák végzését, akkor otthon foglalkozott
hasznos dolgokkal (gereblye, favilla stb. késztésével), mert az öregség sem mentett fel senkit a
munkavégzéstől.

Ha valaki megkérdezte őket, kitől tanulták a mesterséget, pisolyogva felelték: - A szükség volt
a mesterségem, mert nincs az a műhely, ahol különben megtanítanának.

Ma már falunkban Alsóboldogfalván csupán két darab lakószobás és tisztaszobás de már
roskadozó épület emlékeztet a múltbeli őseink életvitelére mindkettő lakatlan, de az akkori
szokásokból sajnos, csak a karácsonyi kántálás maradt fenn, az sem az eredeti ceremóniájával.

Gálfalvi Gábor

néprajzi gyűjtő

 

 

A Gazdakör és a Fogyasztási Szövetkezet megalakulása falunkban

Miután az alsóboldogfalvi terület nagy részét az Ugron és a Gyárfás családok eladták az
addig zsellér sorsban élő helyi gazdáknak, komolyan neki fogtak az önszerveződés útján a különböző
szövetkezetek és körök létrehozásának, ami aktívan hozzájárult gyors anyagi felemelkedésükhöz. Már
csak egyetlen földbirtokos maradt a faluban, Gagyi László úr, aki etédi származásúként került a faluba,
miután az Ugron család legnagyobb birtokrészét ő vásárolta meg. Többen dolgoztak nála napszámos
munkásként s csak pár zsellér család tartozott fennhatósága alá, akiknek részére zsellérházakat építtetett.
Az utolsó zsellérházakat, melyben utoljára a Csapai Dániel családja lakott az 1980-as években bontották
le. Ma ezen a helyen a Koré János háza található.
Mivel az újonnan birtokhoz jutott gazdák nem rendelkeztek semmiféle gépfelszereléssel, 1919-
ben megalakították a Gazdakört, melynek kezdetben 18 tagja volt, pár év múlva 22 tagra emelkedett.
A Gazdakör első elnöke Gagyi Mózes volt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn a Székelykeresztúron
lévő Gazdasági Szakiskola tanáraival. Az ők irányítása és segítségük révén rövidesen beszereztek
egy búzavető gépet, mely addig a faluban csak Gagyi László földbirtokosnak volt. E vetőgépet a
Gazdakör tagjai díjmentesen használhatták, a körön kívüli kisgazdáknak meghatározott díj fejében
adták oda. Így rövidesen a befolyt összegből még vásároltak egy triőröző gépet, egy gépkapát, és
egy láncboronát. Látva azt, hogy az akkor modernek számított felszerelésekkel, mennyivel könnyebb
dolgozni, a gazdakör tagsága évről-évre gyarapodott, végül az egész falu gazdái kérték a felvételüket.
Ennek keretében később megalakult a Közbirtokosság, melynek legaktívabb elnöke Gyarmati
Domokos (Gyuri) volt, aki kezében tudta tartani és irányítani a falu gazdáinak életét. Ennek keretében
tevékenykedett az úgynevezett Legelő Bizottság is. Akkor a választott vezetőkre mindenki hallgatott,
tiszteletben tartották a közös határozatokat, mely ára sajnos teljes passzivitásba süllyedt.
A sokféle szövetkezet léte rövidesen maga után vonta a Fogyasztási szövetkezet létrehozását is,
mivel gyakran megtörtént, hogy a falusi magánkereskedésekből (melyek főleg zsidó kereskedők voltak)
a gazdák a gyenge minőségű árut drágábban kellett megvásárolják, mintha azt a városban a szolid
kereskedelem útján szerezték volna be. Igen sok esetben a falusi kereskedelem uzsorakereskedelemmé
vált, az meg elsősorban drága, gyakran meg nem megfelelő áruval látta el falunk gazdáit. Falunkban
a Fogyasztási Szövetkezet nem önállóan alakult meg, hanem a Hitelszövetkezettel karöltve, vagyis
a Hitelszövetkezet tagjai egyúttal a Fogyasztási Szövetkezet tagjaivá is váltak. Ennek feladata volt
az, hogy a gazdák által megrendelt áruféleségeket beszerezze, rendszerint a gyárosoktól, amit aztán
megérkezésekor a megrendelő ki kellett fizessen s így sem került annyiba, mint a magánkereskedőknél.
A Fogyasztási Szövetkezetnél is az ügyvezető elnököt olyan gazdák közül választották ki
akiknek jó vagyoni alapjuk volt, ami kezességet jelentett az esetleges anyagi hiány pótlására. Falunkban
ilyen eset soha nem fordult elő. Megalakulásakor az első ügyvezető elnöki tisztét Bán Dezső jómódú
gazda töltötte be, majd őt követte Dávid Dénes. Mindkettő kitűnő, becsületes és vagyonos gazda volt.
Az előző lapszámokban közöltek és a fent említett szövetkezeti gazdálkodási formák bemutatása
világosan bizonyítják, hogy Alsóboldogfalva lakói a múlt század elején, mindjárt a szövetkezeti
gazdálkodás kezdetleges bevezetésekor felismerték annak áldásos segítő hatását a zsellér sorsból
való önálló kisgazdává válásukhoz. Az akkori felvilágosult és lelkes, a közösségért, a faluért küzdő
értelmiség irányításával -akikre abban az időben nagy tisztelettel hallgattak- az elsők között hozták létre
a különböző szövetkezéseket, melyek évről-évre teret hódítottak a gazdák körében, és
a kis embereket is nagy dolgok eléréséhez segítették
Ezen lelkes értelmiségiek között tartjuk számon Bencédi Pál unitárius lelkészt, Varró Mózes
ref. lelkészt, Péter Lajos igazgató-tanítót, valamint az olyan jómódú értelmes gazdákat, mint Demeter
Mózes, Székely János, Palkó Sándor, Kelemen Domokos, Bán Dezső, Gagyi János (Tűzér), Gagyi
Mózes (Béni), és Dávid Dénes, akik személyes példájukkal, meggyőző erkölcsi magatartásukkal
képesek voltak a kételkedő kisgazdákat meggyőzni a közös gazdálkodás előnyéről, mely sajnos a
kommunizmus megjelenésével elvesztette áldásos segítő mivoltát, és nagyon megkeserítette falunk
gazdáinak is életét.

S bár az 1989-es rendszerváltás után újra lehetőség nyílt az önszerveződésre, az előnyös
közös gazdálkodás különböző formáira, melyet nem fölöz le már az állam, talán az összetartó erő, a
faluközösség teljes meglazulása nem vezetett még oda, hogy újra kihasználják és közösen élvezzék
a közös gazdálkodás nyújtotta pozitív lehetőségeket. Talán ha sikerül legyőzni az individualizmust,
egyszer majd újra az utódok közül virágzó faluközösségi tevékenységről számolhat be valaki.
(Részlet a szerző néprajzi dolgozatából)

Gálfalvi Gábor
helytörténész

 

 

„Aki nem szereti a szabadságot és az igazságot, abból hatalmas ember talán lehet,
de nagy ember soha!”

Voltaire

Múltbatekintő

A termékértékesítő szövetkezet létrehozása

Ahogy a szabadparasztokká vált kisgazdák is a hitelszövetkezeten keresztül módosodni
kezdtek, miután megszabadultak a zsellér sorstól, egyre inkább gondot okozott az állat és
egyéb termékek értékesítése. Igen gyakran megtörtént, hogy a faluban marhakereskedők
jelentek meg, akik kevés előleg fejében elvitték az eladásra szánt ökröket, azzal az ígérettel,
hogy rövid időn belül kifizetik a hátrálékot, de többé a falu felé se néztek. Emlékezetes egy
Nóti nevezetű zsidó kereskedő, aki több mint 100 db. marha árával tűnt el nyomtalanul.
De a Keresztúrra naponta felhordott tej árát se tudták igen sokszor a szegényebb polgári
családoktól behajtani. Ez késztette a gazdákat arra, hogy termékértékesítő szövetkezetet is
hozzanak létre. E szövetkezet megalapítója falunkban VARRÓ MÓZES református lelkész
volt, aki meggyőzte e szövetkezet létrehozásának fontosságáról a falu lakóit. A tejszövetkezet
első elnökének Gagyi János (Tűzér)-t választották. Megalakulásakor a tejszövetkezet egy
alszegi lakatlan falusi házban működött. 1926-ban felépítették az Iskola utcában a tejbegyűjtő
házat, melynek hátulsó részébe kapott helyet a feldolgozó üzem és egy kis raktárhelyiség. Az
épület végéhez ástak egy jégvermet, ahová télen a Küküllőről nagy kocka jegeket hordtak,
hogy nyárára biztosítva legyen a termékek tartósítása. Vásároltak egy 300 literes fölöző
gépet és a székelykeresztúri vajgyárnál kiképezték a tej szakszerű kezelésére és a tejtermékek
előállítására Búh Andrásnét, Rózáliát, aki vajat, sajtot, tehéntúrót készített a behordott tejből.
A vaj és egyéb termék értékesítését az agyagfalvi és mátisfalvi kofák végezték, leginkább
Bukarestben, de a gazdáknak így is megérte, mert biztos jövedelmet jelentett számukra.
Hogy könnyen megismerhető legyen a vaj származása, a juharfából készült formák fedelén
gyöngyvirág minta volt faragva, ez volt a védjegye. E mintából egy példány még ma is látható
Deák Dénes gazdánál. Súly szerint készítettek 1/8-os , 1/4-es és 1/2-es súlyú vajat.
Búh Rozália után a csarnok és feldolgozó műhely vezetését Török Mihályné, Zsuzsanna vette
át, aki még 17 éven át a fent leírtak szerint kitűnően végezte a teendőek, annyi változtatással,
hogy ő már egy kereskedő megrendelésére és annak receptje szerint ipari sajtot is állított elő
gombkészítés céljára.
A csarnokosok mellé minden napra be volt osztva egy tejtermelő gazda, aki segített a
begyűjtésben, a tejmennyiség felmelegítésében, amikor is plusz 25 C foknál kimerték az
üstökből a tejet és beleöntötték az elkülönítőbe (szeparator), melyet kézzel hajtottak. Itt a
zsíros anyag elvállott a vizes résztől, így nyerték meg a tejszínt. A savanyú tejföl készítésére
meghagyták a tejet aludni, s csak azután fölözték le. Az így nyert tejfölt eladták, az aludttejet
plusz 37 C fokra felmelegítették, vászonzacskóba kötötték, melyen a savó átszivárgott, melyet
a gazdák elhordtak s a sertésekkel feletették, a visszamaradt tehéntúrót értékesítették.
Akár édes tejszínből, akár savanyúból készítettek vajat, ehhez a tejszövetkezetben tejküpüllőt,
gyúrókészüléket (mángorló asztalt) és vajformáló mintákat használtak.rajz
A küpüllést lassú forgatással végezték, percenként 30-40 lökéssel, így 40-60 perc alatt (a
beletöltött mennyiségtől függően) jól kivállott a vaj mogyorónyi nagyságú részecskékben.
Ekkor a küpüllést befejezték, az anyagot beleengedték az alája helyezett cseberbe, ahonnan
a vajdarabkákat kiszedték a mángorló asztalra s a rajzon látható, laskasirítőre hasonlító

mángorló fával kiszorították az anyagból az „írónak” nevezett folyadékot, melyet vajtejnek
is neveztek, ezt a falu szegényebb rétege megvásárolta és puliszkával elfogyasztotta. Miután
a vajat jól kimosták az írótól, a formákba nyomkodták jó tömötten, de előzőleg a formákat
alaposan bevizezték, hogy a vaj ne ragadjon bele. Miután teletömték, egy falapocskával
elsimították, és az előre előkészített zsírpapírba becsomagolták, s a kofák megérkezéséig a
jégveremben tárolták.
Amint fentebb már szó esett róla, nemcsak vajat, de sajtot is készítettek a következő képpen.
A le nem fölözött tejet a sajtüstben plusz 30 C fokra melegítették és azt beoltották így a tej fél
óra múlva megaludt. Az „oltót” a levágott szopóborjú gyomrából készítették, azt kimosták,
kissé fölfújva megfüstölték. Használat előtt 4 dekányit meleg savóban fölpuhítottak, s ennek
a leve elég volt 800 liter tej beoltásához. Ha a tej már megaludt, a „zsendét” a sajtlapáttal
elvagdalták, kézzel apróra morzsolták borsónyi nagyságúra, akkor az üstöt a tűzről levették
és még néhány percig kavarták. Ekkor a tejkezelő asszony ügyesen a zsende alá húzta a
sajtkendőt, a négy sarkát óvatosan összekötözte és a szolgálatos személlyel lassan kiemelték
az üstből, melyben visszamaradt a savó. A kiemelt zsendét melyet a sajt „tésztájának”
neveztek, a sajt alakját megadó keretbe helyezték s rá súlyt tettek. Azután újra kiemelték a
formából és megfordítva megint nyomás alá helyezték. Ezt 12 órán át gyakorolták kendőcsere
mellett. Sajtolás után a friss sajtot a sajtkamrában 2-3 napig szikkasztották, azután sózták
mégpedig főtt sóval, egyik nap egyik, másik nap másik oldalát hintették be és jól belesúrolták
vászonkendővel. Ezt addig végezték, ameddig a sajt héja megkeményedett. Ezután letették
érlelni 2-3 hónapra. A sajt érlelésének időtartama annak nagyságától és súlyától függött.
A visszamaradt savót a tejes gazdák díjmentesen elvihették annak arányában, amennyi tejet
vittek a tejszövetkezetbe naponta.
A falunkban létező szövetkezetek közül ez volt a legjelentősebb, mely a kisgazdák anyagi
jólétét közvetlen módon szolgálta.
(Részlet a szerző díjnyertes helytörténeti dolozatából)

Gálfalvi Gábor
helytörténész

 

Feledésbe merülő régi mesterségek
Mesterségének címere: a vas megmunkálása volt

Napjainkban a közlekedési eszközeink közül a lovas kocsik, meg a szekerek ideje
letűnőben van. Helyüket elfoglalták a legmodernebb személygépkocsik, teherszállító
kamionok, meg a traktorok. Fiataljaink közül sokan nincsenek tisztában azzal, hogy elődeink
nem élhettek volna lovas fogatok, vagy szarvasmarhák által vontatott szekerek nélkül s ezek
mindenikének a „szerviz” a kovácsműhely volt. Abban az időben szinte minden kis eldugott
faluban volt kovácsműhely, ahol nem csak a patkolással foglalkoztak, de a kocsik, szekerek
teljes vasalásával is. Mert a tengelyvasalástól a lőcsvasalásig mindent végezni kellett a
patkoláson kívül. A kovácsműhely volt az a hely, ahol a gazdaemberek sokszor ősszegyúltek,
megosztották a falu ügyes-bajos dolgait, de a gyermekek is órák hosszat gyönyörködtek a
fújtatók által magasba dobált szénszikrákban.
Szerencsére, még a 80. évében is dolgozó BÁN PÁL, utolsó diplomás mesterrel a
mőhelyében sikerült az általa rajongott mesterségről, meg életútjáról eébeszélgetnem. Így
kikerekedett előttem egy igen gazdag életút, mert Bán Pálnak munkája volt a szenvedélye.
14 éves korában ldesapja az akkor gyermekszámba menő Palikát akarata ellenére
kőműves inasnak adta be egy segesvári kőműves mesterhez. Hiába ellenkezett, meg
tiltakozott, hogy ő a vasmunkát szereti, apelláta nem volt. Ennek ellenére ő, édesapja
megkérdezése nélkülinasnak szegődött a Segesváron akkor leghíresebbnek számító Nagy
János kovácsmesterhez. Nagyon boldog volt, hogy azt dolgozhatta, amit a szíve igazán szeret.
Mestere korán észrevette kiváló tehetségét, az inasévek után segéd lett, miután a segesvári
Ipartestületvizsgáztató bizottsága előtt az összes inas közül ő vizsgázott egyedül jelesre.
Ezért, volt tanítómestere, Nagy János azonnal véglegesen alkalmazta mőhelyében. Időközben
édesapja Budapestre költözött és kihívatta a fiát, aki akkor már tagba szakadt, szakmailag jól
felkészült legénnyé cseperedett. A féder-gyárban alkalmazták, ahol tovább gyarapíthatta
tudását. 1944-ben, amikor Budapestet bombázni kezdték, visszatért Erdélybe,
Marosvásárhelyre, ahol szintén kocsiféderek gyártásával foglakozott, de már a saját otthoni
műhelyének berendezésére is gondolt. S amikor a háború szele Marosvásárhelyt is elérte,
hazaköltözött szülőfalujába, Alsóboldogfalvára. Mefnősült, s a családi ház mellé az udvarára
egy kovácsműhelyt is épített. Elmondása szerint a legtöbb szerszáma már be volt szerezve,
már csak egy megfelelő üllő hiányzott, ami nagyon sokba, egy tehén árába került akkor, de
megvásárolta. Műhelyét hamar felvirágoztatta, mert kifogástalan munkát végzett. Soha
egyetlen ló lábát se „nyílazta” meg, ami azt jelenti, hogy a szeget nem ütötte a pata
elevenjébe. Keze alatt igen sok inas megfordult, de a nem megfelelőket ő tanácsolta el, vagy
saját maguktól távoztak. Legfogékonyabb inasa, majd segédje Hadnagy Mihály volt, akivel
közösen készítették a falu központjában felállított emlékmű körüli vaskerítést is. De szívesen
említette néhai ifj.Bokor Sándor, meg Gagyi Dénes nevét is, aki szerencsére annyira
elsajátította a szakma egy részét, hogy ma már ő a „lócipész” a faluban.
Pali bácsi a kollektivizálásig működtette otthoni múhelyét, majd szerszámaival együtt
be kellett vonulnia a kollektív gazdaság műhelyébe, ahol 30 éven át folyamatosan dolgozott,
eleinte ráfos szekerek vasazásával, meg az igás állatok vasalásával, mert akkor bizony még
nagyon kevés volt a traktorok száma, gumikerekő szekerek meg egyáltalán nem is létestek.
Díszes vaskerítéseket is készített, ahol saját bevallása szerint nem iparművészet az,
ahol a kerítésdíszeket hegesztőpálcával fixálják. Az általa készített kerítések mindenikénél
kovács nittszegekkel rögzítette a díszítő elemeket, a tartó oszlopokat meg annyira pontos
vasgyűrűkkel, melyek soha nem kottyantak meg. Ez háromszor annyi munkát igényelt, de
annyiszor szebb is a munka, igazi iparművészet.
S ha a gépjárművek szaporodásával egyre fogyatkoznak az igavonó lovak, egyre
kevesebbszer lehet az út porában „szerencsepatkót” találni, jó volna, ha az ifjak közül

néhányan e szakma szerelmeseivé válnának. Mert minket magyarokat lovas népként tart
számon a világ, s ha nem is lesz majd szükség az erőgépek miatt az igavonó lovakra,
alovaglás soha nem túnik el, mert az benne van a magyar ember génjeiben.
Néhai Bán Pál életútja, szakmaszeretete példaértékű, s mint falunk utolsó okleveles
kovácsmesteréról nem feledkezhetünk meg róla.

Írta és fényképezte:
Gálfalvi Gábor
néprajzgyűjtő

 

 

Feledésbe menő régi mesterségek

Interjú Pap András cipészmesterrel

Korábbi lapszámainkban bemutattunk pár feledésbe menő régi mesterséget, köztünk a
kovács, meg a kerekes mesterséget. Most illendőnek tartottam az emberek lábbelijének
gyártójától is megkérdezni a cipész szakma csínját-bínját, tudva azt, hogy a környéken a
leghozzáérőbb cipészmester Pap András bácsi, akinek keze ahol szebbnél-szebb félcipők,
bakancsok, meg csizmák kerültek ki. Ez utóbbiból két típusú is a keményszárú székely
csizma, meg az 50-es években dívott Bürger csizmák.
- András bácsi, először is arra vagyok kíváncsi, hány éves korában kezdte az inas éveket és
melyik mesternél?
- Az inas éveimet 1945-ben kezdtem el 14 éves koromban Némethy József cipészmesternél
Székelykeresztúron. Három évig voltam inas, vagyis 1948-ig. Utána ugyanott egy évig segéd
voltam.
- Hogyan alakult a mesterség folytatásának további módja?
- Abban az időben, a szocialista társadalom kialakulásának kezdetén már nem volt
létjogosultsága a magán iparnak. Egyre-másra alakultak meg a Kisipari Szövetkezetek, így
Stékelykeresztúron sem volt másképpen. Ennek folytán 1949-ben en is alapító tagja lettem
ennek a Szövetkezetnek.
Miután Dáné Lajos mester előtt kiválló eredménnyel letettem a eredménnyel letettem a
mesteri vizsgát, megkaptam az akkor legnagyobb kategóriának számító 6-os kategóriát,
melynek folytán részlegvezetői beosztást is kaptam.
- Mivel ez a szakma az átlagemberek számára talán a legismeretlenebb, kérem, már szóban
mondja el, milyen szerszámok szükségesek ezen aprólékos és nagy türelmet igénylő munka
végzéséhez?
- Először is különböző kaptafák, két féle kalapács, lábszíjú, cvikkoló, a kaptafára felhúzó
(farcajng), csiriz a ragasztáshoz, meg ágó, ami nem más, mint ami a keménységet biztosítja a
cipő orrába, és természetesen harapófogó.
- Egy új lábbeli elkészítéséhez hogyan fog hozzá, már ami a mozzanatokat illeti?
- Első mozzanat a láb megmérése, a lábfej hossza, lábujjbőség, boka és lábszárbőség, cipőszár
magasság a megrendelés szerint, a modellezés meghatározása (milyen forma legyen, hegyes
orrú, kocka orrú, stb.)
A lábmérés után kemény papírból el kell készíteni a formát. Kézzel kereken kell varrni a
talpbélés, majd rámaszíjat varrni, vagy szegelni, a lábhajlásba tömítést tenni. Természetesen
bele kell helyezni a sarokkérget meg az orrkeményedést. A talpbélés behelyezése után
a rámaszíjjat faszonírozzuk a kapta perem után. Ezt ráerősítjük gyéren pár szeggel, akár
ragasztóval, hogy álljon mereven. Ezután következik a talpalás varrva, vagy szegezve, de van
eset, amikor mindkettőt alkalmazzuk. A következő mozzanat a sarok kialakítása, melynek
magassága szintén a kliens igénye szerint történik, lehet laposabb, vagy magasabb.
- Milyen bőrből szokták készíteni a lábbeliket?
- Attól függ, hogy milyen lábbelit készítünk. Bakancshoz a vastagabb marhabőrt, ritkán
disznóbőrt, félcipőhöz, meg női száras cipők készítéséhez finomabb borjúbőrt, néha lóbőrt
használunk.
- Önnek mi a véleménye a most gyártott cipőkről és a régi módszerrel készített cipőkről?
Melyik az egészségesebb és a strapabírobb?
- Régebb nem volt ennyi lábfájós, reumás ember, mert akkor bőrből dolgoztunk, bőrtalpat
készítettünk, melyet faszeggel rögzítettünk. Akkoriban jól meg voltak csinálva a cipők, nem
úgy, mint most műanyagtalpakat tesznek, és egy pár hét múlva már megy is szét a cipő. A
mostani műanyag cipőkben nem tud szellőzni a láb, és akkor csodálkozunk, hogy izzad,

büdösödik és gombásodik. Az én tanácsom az, hogy aki tényleg jól akarja magát érezni a
cipőjében, és azt akarja, hogy minél tovább tartson és egészségesebb legyen, inkább áldozzon
egy kicsivel többet és csináltasson rendes bőrcipőt magának, mert még vagyunk egy páran
hozzáértő iparosok s ha engem valaki ilyen kéréssel megkeresne még talán én is elvállalnám,
bár egészségem az utóbbi időben eléggé meggyengült.
- Ha újra kezdhetné, megint ezt a sok munkával járó, de szép szakmát választaná?
- Erre nehéz válaszolnom, mert bár jó tanuló voltam és mai napig sokat olvasok,
gyermekkoromban anyagi helyzetünk végett sajnos nem tanulhattam tovább. De ugyanakkor
kijelentem, hogy a választott mesterségemet nagyon szerettem és a mai napig szeretem. A
baj csak az, hogy ma már gombamódra elszaporodtak a cipőgyárak, meg azután a túrkálókon
keresztül is nagyon sok lábbeli bekerül az országba. Így ma már sajnos, nem hozza ki még az
önköltségi árát sem egy rendelésre készített lábbeli. Ma már az ilyen igényesen, magán mester
által készített cipőknek nem igen van piaca.
- Még azt szeretném megtudni és az olvasókkal is tudatni, hogy eddigi életedben kb. hány pár
lábbelit készített?
- Havonta átlag 14-15 párat. 44 évi szolgálat után mentem nyugdíjba. A kedves olvasókra
bízom, hogy számítsák ki a 44 év alatt hány párat készítettem. Mostanában ha bá nem igen
van új megrendelésem, ha javításért hozzám fordul bárki, szívesen elvállalom és garantált,
minőségi munkát végzek.
- András bácsi, úgy érzem, sikerült egy érdekes, tanulságos mesterség titkaiba részben
bevezetni az olvasókat, olyanba, mely kivesző felben van. Végül sok egészséget, munkabírást
kívánunk erőben, egészségben, hogy ha a szükség kívánja, mindenkin segíthessen, aki önhöz
fordul akár megrendelésért, akár javítani valóval.

Készítette: Gálfalvi Gábor

 

 

 

A víz az élet forrása

Tudományos
megfigyelések,
orvosi
kísérletek bizonyítják, hogy az ember –
kondíciójától függetlenül – táplálék nélkül 10 napig
is képes életben maradni, de víz nélkül általában
72 óra, azaz három nap alatt általában a teljes
kiszáradás végett életét veszíti.
A víz nélkülözhetetlenségét az is bizonyítja,
hogy az emberi települések igyekeztek minél
közelebb a folyóvizek medréhez közel kerülni. Ezt
bizonyítja falunknak a Nagyküküllő völgyéhez közel
áttelepülése a valamikori úgynevezett Görgény
völgyéből a Torna patak mellől, mely minden
nyáron kiszárad a mai napig.
Minden
székely
faluban
az
úgynevezett „életszer” építése a kútásatással és
az illemhely megépítésével kezdődött. Ez az ősi
falurend szerves részét képezte.
A kútásás évek hosszú során külön
mesterségként szerepelt, és addig volt kiemelt
helyen számon tartva, ameddig lapos rakókövekkel
készült el a kút, belvilága, mely külön szakértelmet
igényelt. A betongyűrűkkel bélelt kutak már nem
igényelnek olyan nagy szakmai hozzáértést, de ma
már ezzel sem foglalkoznak, mert az urbanizáció
során rövidesen minden kis település vezetékes
vízzel és kanalizálással lesz ellátva.
Hogy az utókor számára fennmaradhasson
a régi kútásás technikája felkerestem a 75 éves
Bebi Sándort Alsóboldogfalva 3 szám alatti lakóst,
aki még aktívan tevékenykedett a falunkban
és Udvarhely szék több falujában e mesterség
keretében. E szakmát nagyapjától Ötvös Sándortól
és néhai édesapjától, Bebi Samutól sajátította el.
Elmondása szerint egy kővel kirakott
kút megásáshoz és kirakásához három személy
szükségeltetett. A kút helyének kijelölésénél mindig
figyelembe vették a legközelebbi (szomszéd)
kútjának irányát és annak mélységét. Ez biztos
irányt adott arra, hogy a talaj vízere hol található.
A mélységére azért figyeltek, mert ha mélyebbre
ásták a szomszéd kútjánál, a vizet „ellopták” ami azt
jelentette, hogy a talajvíz a mélyebbre ásott kútba
özönlött a palaréteg tetején. Sima területen a kút
mélysége általában 8 m kell legyen, dombosabb
udvarokon 12 m-ig is le kell ásni.

A gémeskút Simó Sándor tulajdona

Ásáskor a kör átmérője 2 m széles kellett legyen. Amint haladtak lefele a gödör fölé a
csúcsuknál összeerősített három szarufára rögzített csigával húzták felszínre a kitermelt talajt veder
segítségével. Amikor a talaj sárgás, homokos kezdett lenni, azt jelezte, hogy kb. 3 m-re kell még ásni
és ott megjelenik a víz. A feltörő vizet is a csigára szerelt vedrekkel gyorsan ki kellett merni, mert
90 cm-belvilágot hagyva a kútban levő mester megkezdte a lapos kövek lerakását, melynek külső
oldalához gubicskő támfalat rakott, mely megvédte a laposkövek elmozdulását, meg a lapos kövek és
a kiásott 2 m széles gödörfal beomlását. Gubicskővel a víz felszínéig rakták a támfalat, hogy víz tiszta
maradjon, azon felül a kirakott fal, meg a gödör közti területet a kidobott föld visszadobálásával és
annak döngölésével biztosították.
Mint minden mesterségnél, itt is meg volt a fortélya annak, hogy minél több pénzt hajtsanak
fel főként a fösvényebb gazdáktól, akik még pálinkával sem kínálták meg a munkásokat. Ilyen kitolás
volt pl. az, amikor az első pár liter víz megjelent, a gazdától kértek egy poharat, hogy kóstolja meg
a vizet. Közben a mester a zsebében előkészített kiskanálnyi sót beletette, felrázta, s amikor a gazda
megkóstolta, kérdően nézett rájuk, mit tudnának tenni, hogy a só íze ne érezzen. A kútásók bizonyos
plusz összeg és pár liter pálinka fejében megígérték, hogy addig ásnak lefelé, míg eltűnik a sósréteg
(ami nem is létezett valójában) s jó íze lesz a víznek.

A kerekeskút Kecseti László tulajdona
Egy másik fortélyuk a kút kiásásához megfelelő hely keresése volt. Ha a gazda olyan helyre
akarta ásatni, ahol tömörebb volt a talaj, vagy éppen dombos, hogy ezt a munkások elkerülhessék,
azt mondták, hogy ők tudják megkeresni, hol van a talaj mélyén a víz „ere”. A fülükbe mintegy
fülhallgatóként kialakított, meggörbített vékony fűzfavesszőt dugtak s addig sétáltak jobbra-balra az
udvaron, ameddig az általuk kiszemelt megfelelő helyhez érkeztek. Ekkor a főmester felkiáltott: Hű az
áldóját, hogy hallatszik ezen helyen jó mélyről a víz zúgása. A gazda örömmel beleegyezett, hogy oda
ássák a kutat.

A tekerőkút Bokor János tulajdona
Miután a kútásást befejezték, következett a „kútgárdájának” a megalkotása, mely egy
cserefából előre elkészített megfelelő méretű kávára szegezett fosznideszkákból állott. Mellette
helyezték el a kútgémet, melynek álló része szintén tölgyfából készült, a merítő ostorát simára gyalult
fenyőfából készítették, s erre szerelték fel a fadongákból abroncsokkal összefogatott merítő vedret.
Ma már csak egy létezik ilyen a faluban, mely a Simó Sándor tulajdona. Aztán rátértek a tekerő
karral felszerelt hengeres, majd a kerekes kutakra. Mindkettőnek a hengerére lánc volt szerelve, de
már ezeket pléhvedrekkel látták el, azzal húzták ki a vizet a kútból. Ezekből a fajtákból még nagyon
sok létezik a falunkban, de remélhetőleg már nem sokáig, kiszorítja az udvarból a vezetékes víz –
remélhetőleg mielőbbi – bevezetése.

Gálfalvi Gábor
helytörténészA víz az élet forrása

Tudományos
megfigyelések,
orvosi
kísérletek bizonyítják, hogy az ember –
kondíciójától függetlenül – táplálék nélkül 10 napig
is képes életben maradni, de víz nélkül általában
72 óra, azaz három nap alatt általában a teljes
kiszáradás végett életét veszíti.
A víz nélkülözhetetlenségét az is bizonyítja,
hogy az emberi települések igyekeztek minél
közelebb a folyóvizek medréhez közel kerülni. Ezt
bizonyítja falunknak a Nagyküküllő völgyéhez közel
áttelepülése a valamikori úgynevezett Görgény
völgyéből a Torna patak mellől, mely minden
nyáron kiszárad a mai napig.
Minden
székely
faluban
az
úgynevezett „életszer” építése a kútásatással és
az illemhely megépítésével kezdődött. Ez az ősi
falurend szerves részét képezte.
A kútásás évek hosszú során külön
mesterségként szerepelt, és addig volt kiemelt
helyen számon tartva, ameddig lapos rakókövekkel
készült el a kút, belvilága, mely külön szakértelmet
igényelt. A betongyűrűkkel bélelt kutak már nem
igényelnek olyan nagy szakmai hozzáértést, de ma
már ezzel sem foglalkoznak, mert az urbanizáció
során rövidesen minden kis település vezetékes
vízzel és kanalizálással lesz ellátva.
Hogy az utókor számára fennmaradhasson
a régi kútásás technikája felkerestem a 75 éves
Bebi Sándort Alsóboldogfalva 3 szám alatti lakóst,
aki még aktívan tevékenykedett a falunkban
és Udvarhely szék több falujában e mesterség
keretében. E szakmát nagyapjától Ötvös Sándortól
és néhai édesapjától, Bebi Samutól sajátította el.
Elmondása szerint egy kővel kirakott
kút megásáshoz és kirakásához három személy
szükségeltetett. A kút helyének kijelölésénél mindig
figyelembe vették a legközelebbi (szomszéd)
kútjának irányát és annak mélységét. Ez biztos
irányt adott arra, hogy a talaj vízere hol található.
A mélységére azért figyeltek, mert ha mélyebbre
ásták a szomszéd kútjánál, a vizet „ellopták” ami azt
jelentette, hogy a talajvíz a mélyebbre ásott kútba
özönlött a palaréteg tetején. Sima területen a kút
mélysége általában 8 m kell legyen, dombosabb
udvarokon 12 m-ig is le kell ásni.

A gémeskút Simó Sándor tulajdona

Ásáskor a kör átmérője 2 m széles kellett legyen. Amint haladtak lefele a gödör fölé a
csúcsuknál összeerősített három szarufára rögzített csigával húzták felszínre a kitermelt talajt veder
segítségével. Amikor a talaj sárgás, homokos kezdett lenni, azt jelezte, hogy kb. 3 m-re kell még ásni
és ott megjelenik a víz. A feltörő vizet is a csigára szerelt vedrekkel gyorsan ki kellett merni, mert
90 cm-belvilágot hagyva a kútban levő mester megkezdte a lapos kövek lerakását, melynek külső
oldalához gubicskő támfalat rakott, mely megvédte a laposkövek elmozdulását, meg a lapos kövek és
a kiásott 2 m széles gödörfal beomlását. Gubicskővel a víz felszínéig rakták a támfalat, hogy víz tiszta
maradjon, azon felül a kirakott fal, meg a gödör közti területet a kidobott föld visszadobálásával és
annak döngölésével biztosították.
Mint minden mesterségnél, itt is meg volt a fortélya annak, hogy minél több pénzt hajtsanak
fel főként a fösvényebb gazdáktól, akik még pálinkával sem kínálták meg a munkásokat. Ilyen kitolás
volt pl. az, amikor az első pár liter víz megjelent, a gazdától kértek egy poharat, hogy kóstolja meg
a vizet. Közben a mester a zsebében előkészített kiskanálnyi sót beletette, felrázta, s amikor a gazda
megkóstolta, kérdően nézett rájuk, mit tudnának tenni, hogy a só íze ne érezzen. A kútásók bizonyos
plusz összeg és pár liter pálinka fejében megígérték, hogy addig ásnak lefelé, míg eltűnik a sósréteg
(ami nem is létezett valójában) s jó íze lesz a víznek.

A kerekeskút Kecseti László tulajdona
Egy másik fortélyuk a kút kiásásához megfelelő hely keresése volt. Ha a gazda olyan helyre
akarta ásatni, ahol tömörebb volt a talaj, vagy éppen dombos, hogy ezt a munkások elkerülhessék,
azt mondták, hogy ők tudják megkeresni, hol van a talaj mélyén a víz „ere”. A fülükbe mintegy
fülhallgatóként kialakított, meggörbített vékony fűzfavesszőt dugtak s addig sétáltak jobbra-balra az
udvaron, ameddig az általuk kiszemelt megfelelő helyhez érkeztek. Ekkor a főmester felkiáltott: Hű az
áldóját, hogy hallatszik ezen helyen jó mélyről a víz zúgása. A gazda örömmel beleegyezett, hogy oda
ássák a kutat.

A tekerőkút Bokor János tulajdona
Miután a kútásást befejezték, következett a „kútgárdájának” a megalkotása, mely egy
cserefából előre elkészített megfelelő méretű kávára szegezett fosznideszkákból állott. Mellette
helyezték el a kútgémet, melynek álló része szintén tölgyfából készült, a merítő ostorát simára gyalult
fenyőfából készítették, s erre szerelték fel a fadongákból abroncsokkal összefogatott merítő vedret.
Ma már csak egy létezik ilyen a faluban, mely a Simó Sándor tulajdona. Aztán rátértek a tekerő
karral felszerelt hengeres, majd a kerekes kutakra. Mindkettőnek a hengerére lánc volt szerelve, de
már ezeket pléhvedrekkel látták el, azzal húzták ki a vizet a kútból. Ezekből a fajtákból még nagyon
sok létezik a falunkban, de remélhetőleg már nem sokáig, kiszorítja az udvarból a vezetékes víz –
remélhetőleg mielőbbi – bevezetése.

Gálfalvi Gábor
helytörténész

 

A hagyományos téglavetés

„Nyáron vályagot vetek,
Télen hegedülgetek,
Hadd szóljon a hegedűm
Négy húrja…”

Ha átlapozzuk a romák történetét, megtudhatjuk, hogy Északnyugat – Indiából keltek útra s
onnan a 800-as években kezdtek eltávolodni. Romániába Oroszország felöl az 1400-as évek elején
vándoroltak be, nagy részük Erdélyben telepedett le, ahol Zsigmond király 1423-ban cigányvajdákat
nevezett ki közülük.
Foglalkozásukat az ősi hagyományok szerint öröklik apáról – fiúra. Vidékünk roma
közösségének egy része téglavetéssel, meg zenéléssel foglalkozott. Innen származik az írás elején
idézett pár sor a nótájukból. Sajnos, mára már a többségi lakosság meg az ipar mindkét megélhetőségi
foglalkozást „kivette kezükből”. Se téglavető cigányokat se autentikus cigányzenekart nem lehet már
látni – hallani.
Hogy ne menjen teljesen feledésbe, felkutattam az utolsó kézi téglavető romákat, akik közül a
legpontosabban kézi téglavetés technikájáról az alsóboldogfalvi Bebi Sándor 74 éves és neje Bebi
Margit 67 éves egykori téglavetők tájékoztattak.

Bebi Sándor az utolsó kézi téglavető
A munkálat az úgynevezett anyagrámolással kezdődött, amelynek folyamán a ma
Gyárihegynek nevezett palás – agyagos oldalból fejszekapákkal az anyagot levágták, melyet két napon
át szárítottak. Szárítás után egy 2x3 méteres, 1 m-es mély gödörbe szállították, melyet előzőleg tele
töltöttek vízzel. Ebben a gödörben a vizet az agyag reggelre magába szívta. Reggel hosszú nyelű
lapátokkal kétszer jól megvagdosták, utána lapáttal a tetejét elsimították. Így pihentették az anyagot
egy óra hosszát. Előkészítették az úgynevezett „sárpadot” mely egy mosópadhoz volt hasonló. Arra
ráhelyezték a deszkából készített formákat (2 db-ot), melynek belvilága 28 cm, szélessége 14 cm,
fokossága 8 cm volt. A két padon fekvő forma közé egy vízzel tele töltött vedret helyeztek el, melybe
a kezüket gyakran belemártották, amikor az agyagot a formába gyúrták. A forma tetejére egy olyan
kinyomó födelet helyeztek, mely pontosan passzolt a forma belvilágával. Az előre előkészített sima
placcra, mely be volt szórva homokkal, a fedő segítségével lapjára kipréselték egyenként. Így hagyták
három napig, mely alatt annyira megszáradt, hogy úgynevezett „bankétákba” lehetett rakni. Ebben az
esetben már kantra rakták, 31 db-ot egy sorba, nyolc sort tettek egymásra, így
egy „bankétába”összesen 500 db.nyers tégla került. Így maradt két héten át, mely idő alatt fehér
színűre száradt.
Ezt követte a katlanba rakás, melyet négyszögűre raktak, s ebben minden méteren hosszan
egy kéményhez hasonló lyukat hagytak. Minden db. tégla közt egy ujjnyi hézagot hagytak, melyen
keresztül a tűz alulról felfele haladva égette ki a téglasorokat. A katlant előzőleg mind a négy oldalán
betapasztották, hogy a hő ne vesszen el. A sorok közt, kéményre hasonlító lyukakat tele rakták fával
(minden 1000 db. kiégetéséhez egy szekér fa kellett) s begyújtották az alsó sort. A tűz lassan haladt
felfelé a sorok között, általában 3 éjjel és 3 nap égés után csapott ki a láng a felső soron. Ezután még
másfél napig égették a tüzet, majd a tetejét leföldelték. Így hét nap elteltével első osztályú téglát
nyertek. Ha nem szakszerűen égették a tégla „megfolyt” ami azt jelenti, hogy a nagy hőségtől olvadni
kezdett az anyag ebből lett az úgynevezett „vasas tégla”. A tömör tégla kiégetéséhez 1200 Cº – ra volt
szükség.
Alsóboldogfalván a leghíresebb téglavetők Bebi Sámuel, Bebi Sándor, Lunka Lázár,
Kóré János, Bábi Dezső, Koré Lajos és Forgács Rudolf voltak.
A jelenlegi kultúrotthon, meg az óvodaépület építéséhez vetették utolsó tégláikat.

Egy segesvári szász Willi Maurer, a későbbi kommunista Ion Gheorghe Maurer nagybátyja
felfigyelt az itteni a környéken a legjobb minőségű agyagra s a XX. sz. elején egy kezdetleges
téglagyárat hozott létre. Ez volt falunkban az első kezdetleges ipari létesítmény, mely igen sok itteni
lakosnak biztosította a megélhetést.
Ekkor az anyagot már télen „rámolták” négyszögű rakásokba rakták, ahol az őszi
esőzések, havazás, hólé, meg a fagy az anyagot formálhatóvá készítették. A rámolt anyagmennyiséget
a mester külön-külön leköbméterezte s a kitermelt mennyiség szerint fizették a munkát. Az
anyagrámolási munkálatokban abban az időben a szegényebb lányok - asszonyok is részt vállaltak.
Az adatközlők Gyarmati Erzsébetet, meg az újszékelyi Hadnagy Máriát említették, mint anyagrámoló
munkásnőket.
A munkálatok megkezdése előtt elkészítették a „máglyahelyeket” melyeket vagy fűrészporral,
vagy homokkal behintették. A munkások mindenike az előkészített anyagot talicskával feltolta a
présgép melletti rakodóplaccra, mely fosznideszkából volt kiképezve, mint egy színpad. A présgépet
egy fával üzemeltetett generátor működtette, mivel akkor még falun nem létezett elektromos áram. Két
gépész kezelte a generátort Iszlai Gergely és Iszlai János. A placcról két ”etető” lapáttal rakta a présbe
a masszát, a prés túlsó végén állott a „vágó”, aki egy karmozdulattal egyszerre két db. téglát szelt
le. Gépetetők voltak: Balog Dénes (alsó) és Buh Dezső. A leszelt téglákat egy polcos csillére rakva,
három sor magasságban elszállították a „máglyahelyre” ahol fenyőágasan 10 sort egymásra rakva
három hétig szárították, utána katlanba rakták ipari mennyiségben, ami azt jelentette, hogy 30-40 ezer
db. került egy katlanba. A rakás technikája hasonló a cigányok által rakott katlanokhoz , csak a méter
volt rendkívüli nagy, és szénnel égették.
Legjobb katlanrakók voltak: Bokor János T., Bán József D., Bán János D, Gábor János és
Kelemen Dénes. A kiégetett téglát a keresztúri rakodórámpára a helyi szekeresek hordták fel, de egy
ideig a jelenlegi kőmosó felé vezető út mellett, a vasúti átjárótól jobbra volt egy mellékvágány
kivezetve, ahova öt vagont tudtak félretolni s a tehervonat lefele menetelekor a szerelvényhez
csatlakoztatni. Hogy a termelést felülvigyázhassa Maurer úr egy még ma is álló polgári házat épített,
melyet annak idején „kastélynak” tituláltak. A Willi úr szakácsnője a néhai Czifra Sándor felesége
Imreh Anna volt hosszú ideig.
Említésre méltó, hogy a segesvári hagymakupolás új ortodox templomhoz a téglát mindegy
darabig a mi falunk munkásai állították elő.
Helyszűke végett az itt dolgozó munkások nevét felsorolni lehetetlen, mert az államosítás
után a „József Attila” nevű Kisipari Szövetkezet még jó ideig működtette.

Adatközlők: Kelemen Dénes 83 éves
Gábor János 70 éves
Bebi Sándor 75 éves

Gálfalvi Gábor, helytörténész

 

Kerekes mesterséget tanult, de ezermesterré vált

A harmadik évezred ifjúsága, aki már eleve beleszületik a rohamosan fejlődő technika
vívmányaiba, aki nincs már rákényszerítve a termelő eszközök saját maguk általi készítésére,
aki a mezőgazdasági munkák jórészét gépesítve végzi, s a termések betakarítását leginkább
traktorral, vagy gumikerekű szekerekkel, el sem tudja képzelni, mit jelentett régen a minden
gazdaságban nélkülözhetetlen fentős kerekű szekerek előállítása.
Először is tudnunk kell azt, hogy a fentős szekerek gyártása mintegy négy évtizeddel
ezelőtt fejeződött be, amikor megjelentek az úgynevezett gumikerekes szekerek, melyek
csapágyakon forogva sokkal könnyebbek az igásállatok részére, de teherbírásuk is
meghatványozódott.
Mint minden mesterséget, a kerekes mesterséget is az arra hajlamos fiatalok egy-
egy kitűnő mester keze alatt tanulták ki, akikkel a szülők szerződést kötöttek, általában
három évre. Ha ez alatt az idő alatt az ifjú elsajátította a mesterséget, az iparkamara által
kijelölt szakember jelenlétében szakvizsgát tett, és utána az iparosok sorába léphetett.
Alsóboldogfalván a mellékelt szerződés alapján Gagyi Domokos (Tűzér)-t taníttatták ki
kerekes mesterré, aki időközben a fa megmunkálásának minden csínját-bínját elsajátította, s
így ezermesterré vált.

Székelykeresztúr környékén a leghozzáértőbb és leghíresebb kerekes mesterek a
fiatfalvi Gidó János és az alsóboldogfalvi Gagyi Domokos voltak. Sajnos már mindketten
az égieknek készítik a szekereket, vagy éppen a Göncöl szekeret javítgatják, de hogy milyen
típusú szekereket gyártottak és milyen szerszámokkal, arról Gidó László tájékoztatott, mivel
falunk híres mesterének nincs fiú utóda.
Ezek szerint háromféle szekértípus létezett: kocsiszekér, mely annak idején a mai
személygépkocsinak felelt meg, főleg lakodalmak alkalmával használták, targoncás szekér,
meg hordószekér (terménybehordásra).

Méret szerint létezett az egészvágású szekér, melynél a kerekek közti távolság
oldalméretben 110 cm és a háromnegyedes szekér, melynél a két kerék közti távolság 90 cm
volt.
Úgy mint a traktoroknak, vagy a gépkocsiknak, a szekereknek is megvoltak az alkotó
elemei, melyek a következők: kerekek, első alj, hátsó alj, fenékdeszka, lajtorja, bütűdeszka,
csatlás, bélésdeszka, lőcsök, nyújtó, rúd.
A kerék alkotórészei: kerékfej vagy kerékagy, fentők, kerékfalak. Az első alj
alkotórészei: tengely, ágas, símej, éha (a lószekérnél felhérc) és förgettyű.
A hátsó alj részei: tengely, ágas, símej (a lószekérnél az első ágas 2 db-ból van). A
tehénszekérnél egy ágas fából készült, az orra kihegyezve ék alakban, hogy a belehelyezett
hasított rúd mozoghasson le-fel szabadon. A lajtorjának két alkatrésze volt: záp és áll.
A hordószekér részei: lőcsök, bélésdeszka, bütűlésza, csatlás, elöl füles förgettyű.
A targoncás szekérnél elöl füles förgentyű volt, hátul rókonca, oldaldeszka.
Mindenik ráfos szekérnél az első kerekek tíz fentősek, a hátsók tizenkét fentősek.
A kerekes mesterségnél a következő szerszámokat használták: bárd, rámásfűrész,
kézvonó, különböző kézi fúrók. A kerékfej vagy kerékagy készítésénél használták a kanál
fúrókat, füles vésőket, a gyalut és a bokázót.
A bokázó nélkülözhetetlen kéziszerszám volt, ugyanis ezzel készítették a fentők végén
a csapot, melyek a kerékfalakba illeszkedtek.
Egy szekér elkészítéséhez a következő faféléket használták: a kerékagy készítéséhez
a szílfát és a nyírfát, fentők és kerékfalak készítéséhez akácfát, bükkfát és kőrisfát, a lőcsöket
gyertyánfából és bükkfából faragták, de a szekér fentebb felsorolt alkatrészeit is általában

mind kemény fából készítették. Mivel abban az időben falvakon nem létezett elektromos
áram, elképzelhető, hogy milyen erős fizikai munkát igényelt egy-egy szekér előállítása,
s mindemellett szakértő, milliméterre pontos fúrást és faragást, ami nem tűrt meg egy
milliméternyi kottyanást sem.
A jó kerekes mester más famunkálásnál is jeleskedett. Igen jó példa erre a néhai
Gagyi Domokos (Tűzér), aki az ácsmunkákat is hibátlanul végezte. Jó példa erre a falunkban
1960-1964 között épült Kultúrotthon, az új unitárius Parókia épülete és sok egyéb közhasznú
létesítmény, melyekben a fényképen látható kitűnő mester, lokálpatrióta, nemcsak a
szaktudását, de a lelkét is belerakta. Sajnos, ma már kevés követője akad a jelenlegi, csak
vagyonhajhászó világunkban.

Gálfalvi Gábor
néprajzi gyűjtő