Az aratásról

Isten ígérete szerint: „amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg
és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” (1Móz. 8,22). Megszoktuk a természetnek
ezt a nagy körforgását és természetes is, hogy vetés után várjuk az aratást, a dolog-idő
lejártával a pihenést, munkánk után a jól megérdemelt eredményt. A tapasztalat mégis azt
mutatja, hogy nem minden munka jár sikerrel. Előfordul például, hogy valamilyen természeti
csapás tönkreteszi a termést. Nem tudunk egyáltalán aratni, betakarítani, vagy csak nagyon
keveset. Szárasság, árvíz, jég elviszi a termés nagy részét. És ez nemcsak a mezőgazdaság
vonatkozásában történhet meg. Nagyon sokszor „tövis és bogáncskóró” az emberi munka
gyümölcse más viszonylatban is. Az ipar, a kereskedelem, de még a szellemi munka terén is
ki vagyunk téve annak a veszélynek, hogy valamiért nem lesz eredménye a fáradozásunknak.
Nem talál a számítás, balul sikerülnek a dolgok. Hiábavalóan, „potyára” dolgoztunk –
mondjuk ilyenkor.
Az Éden-kert története találó választ ad arra a kérdésünkre, hogy miért van sok
fölösleges munka és hiábavaló fáradság az emberi életében.
Isten a teremtéskor azt a feladatot adta az embernek, hogy műveleje és őrizze a
teremtett világot. Ezt teszi a mindenkori ember, amikor dolgozik, de ez csak egyik része
a teremtéskor adott parancsolat megtartásának. Legalább ennyire fontos, hogy az ember
miközben munkáját végzi a Teremtő és Gondviselő Isten szavára is odafigyeljen. És itt
szoktuk mi leggyakrabban a hibát elkövetni: nem figyelünk eléggé Istenre, nem törődünk
Vele, vagy semmibe vesszük a kijelentését, akaratát. Ennek a következményeképpen történik
meg, hogy kísértésben esünk, aztán annyira összekuszálódnak a dolgaink, hogy ez kihat
a munkavégzésünkre: nem tudunk eredményesen dolgozni. Nagyon sok formája van a
hiábavaló munkának. Létezik például olyan, hogy valaki kemény küzdelem árán elér egy célt,
és amikor elérte akkor döbben rá, hogy valójában nem azt kapta, amire számított. Nagyon
nagy problémája ez a XXI. század emberének.
A „jó és gonosz tudásának fájáról ne egyél” – így ad tanácsot az Isten az embernek
a teremtés hajnalán. Nem a tudás, a tanulás van megtiltva ebben a kijelentésben, sőt
határozott parancs Isten részéről, hogy ismereteket szerezzünk, hanem az, hogy Isten helyébe
tegyük magunkat, és mi határozzuk meg a jónak és rossznak a mértékét, azt, hogy milyen
cselekedetek tekinthetők jónak vagy rossznak. Márpedig gyakran megtesszük ezt mi emberek,
és az áldásnélküliség, a sikertelenség, sőt még a terméketlenség is ennek a magatartásnak
a következménye és nem annak, hogy Isten rosszat akar a számunkra. Az pedig egyenesen
visszataszító, ha valaki Istent teszi felelőssé, azért, ha valami nem sikerült, és szent nevét
káromolja. Két ok miatt is veszélyes az Istennel való szembeszállás: egyrészt, mert „az Úr
nem hagyja büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi” (3. parancsolat), másrészt, épp
az Isten Igéjét figyelmen kívül hagyó, vagy a vele szembehelyezkedő emberi magatartás az
okozója az eredménytelenségnek, a hiábavaló munkának. Nemcsak a saját magunk helyzetét
nehezítjük meg azzal, hogy Isten Igéje helyet saját vágyainkra, indulatainkra, ösztöneinkre
hallgatunk, hanem a környezetünknek, embertársainknak az életét is. A legtöbb tragédia abból
származott és származik, hogy a jó és rossz mértékét ember határozta meg: egy diktátor, vagy
valamilyen emberi érdek (lásd a népballadákat).
Természetesen nem tudunk mindent jól csinálni, de ha rájövünk, hogy valamit
elrontottunk, akkor még mindig van lehetőség a bűnbánatra. Isten az őszinte bűnbánatot
megérti és elfogadja. A 103. zsoltár így fejezi ki ezt az igazságot: „….amilyen magasan
van az ég a föld fölött olyan nagy az Isten szeretete az istenfélők iránt. Amilyen messze van
napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket. Amilyen irgalmas az apa fiaihoz,
olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. … az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel
van, és igazsága még az unokáikkal is, azokkal, akik megtartják szövetségét, és törődnek

rendelkezéseinek teljesítésével.”
Aratás ünnepének az üzenete: az áldáshoz minden emberi odaadásunkon és
igyekezetünkön túl múlhatatlanul szükséges, hogy Isten tanácsa és útmutatása helyet kapjon
az életünkben, és eszerint éljünk.

László Lehel ref. lp.

Pünkösdi gondolatok

Pünkösd ünnepe a Szentlélek kitöltetésének és a keresztyén egyház megalakulásának
ünnepe. A kettő lényegében összefügg egymással, hiszen egyházról csak ott beszélhetünk,
ahol az Ige és a Szentlélek munkálkodik. (Heidelbergi Káté 54. kérdés). A mostani
elmélkedésünk rendjén nézzük meg, hogy milyen az a közösség, ahol munkálkodik a
Szentlélek, és milyen annak az embernek a belső világa, aki elfogadja a Szentlélek erejét és
útmutatását. A Jn. 14, 21 alapján elmondható, hogy négy fontos jellemvonása van ennek az
állapotnak és emberi magatartásmódnak.
1. a parancsolatok megtartása
2. az Isten iránti szeretet és Isten szeretetének elfogadása
3. tudni és átélni azt, hogy a Szentlélek bennünk van, mi pedig Istenben vagyunk
4. Isten ismerete
Mind a négy emberi magatartásforma gyakorlására egyformán szükségünk van ahhoz, hogy a
Szentlélek éltető világában otthonosan tudjunk mozogni. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert
minden ember más és más lelki alkat: van, akinek az Isten-ismeret az erős oldala, a másik
ember érzékenyebb típus, neki az Istennel való szeretetközösség ápolása a fontosabb. Ebből
nem az következik, hogy még tovább kell fejleszteni azokat a tulajdonságainkat, amiben
már amúgy is jók vagyunk, hanem az, hogy figyeljünk oda gyengeségeinkre, és ezekben
erősödjünk. Lényeges, hogy mind a négy fentebb említett tulajdonságunk meglegyen, mert
ezek a kölcsönhatásban vannak egymással, kölcsönösen erősítik egymást, esetleges hiányuk
viszont negatív hatást fejt ki az életünkben.
Korunk emberének egyik égető problémája, hogy nagyszerű dolgokat tud megtenni,
kiemelkedő teljesítményre képes egy-egy területen, de nehezen tud elcsendesedni, imádkozni,
és az állandó aktivitás oda vezet, hogy kifárad, kiüresedik az élete. Az ilyen embernek
legelőször is fontos, hogy befogadja a Szentlelket, tudjon erőt meríteni az Istennel való
közösségből. Nagyon nagy szüksége van erre mindenkinek, mert a Szentlélek Isten
ajándékai: az istenfélelem, az értelem, a lelki erő, a jóindulat nemcsak Isten dicsőségének a
szolgálatára tesznek képessé bennünket, de a legegyszerűbb feladatok elvégzéséhez is sokszor
nélkülözhetetlenek. Egyszerűen az történik ilyenkor, hogy táplálkozni kezdünk „a létezés
öröméből és mélységeiből”, rádöbbenünk arra, hogy Isten közel van hozzánk, annyira közel,
hogy a szívünkben lakozik, és ez bátorságot, biztonságot, és emberi tartást ad nekünk. A
Szentlélek Isten ajándékainak a gyümölcsei továbbá a boldogság, az öröm, a megelégedettség,
amelyre minden ember törekszik, és amely a Szentlélek elfogadása által lesz lehetséges
a számunkra. Gondoljunk csak arra, hogy a közös zsoltáréneklés rendjén milyen sokszor
feltöltődik az ember lelkileg, de az imádság, a bűnbánat, az Ige megszólító ereje mind- mind a
belső meggazdagodásnak az eszközei.
Természetesen a Szentlélek ajándékainak elfogadása nem megy egyik napról a
másikra. Sok gyakorlásra van szükségünk a hitélet, a lelki élet területén, hogy képesek
legyünk felismerni és elfogadni a lelki ajándékokat. Fontos, hogy törekedjünk mindig a
parancsolatok megtartására, az Isten iránti szeretetre, legyen mindig élő a kapcsolatunk
Istennel, és igyekezünk az Ő igaz megismerésére. A Szentlélek éltető ereje így tud hatni
mibennünk és abban a gyülekezetben, amelyhez tartozunk.

László Lehel ref. lp.  2012-05-30

A református egyház története Bár a kálvinizmus hamarabb megjelent, mint az unitárius egyházközösség, falunkban mégis késôbb jött létre a református gyülekezet. Erre utal egy 1757-bôl fennmaradt „kérelem-levél", melyben kérik, hogy a református lévita is kapjon egy darab kaszálót a falu közhelyébôl, mint az unitárius prédikátor. „Már mi is Istennek kegyelme által Isten dicsôsségére egy kis templomot építettünk és abban isteni szolgálatot gyakorló lévita papot is hoztunk… stb" ( 1757 április hó 24-én). Ez a templom akkor a jelenlegi unitárius templom mellett állott.

A felsôbb egyházi szervek 1763-ban nyilvánítják filiának és megalakult gyülekezet Újszékelyhez tartozott.

A gyülekezet lélekszámára vonatkozó elsô feljegyzések 1835-ben történt. Férfi nem: 79; nônem: 77, összesen 156.

1849 februárjában 29 család 125 lélekkel a román nemzetiségû lakók közül áttért a református vallásra, de a szabadságharc után egy részük visszatért ôseik hitére.

1910-ben a polgári lakosság vezetôi életveszélyesnek nyilvánították a rossz állapotban lévô templomot és elrendelték azonnali lebontását.

A templomnak volt orgonája is, melynek részeit egyes egyháztagoknál helyezték letétbe, melynek a sípjait a gyermekek elfurulyázták, így teljesen megsemmisült.

1911 július 10-én Alsóboldogfalva elszakadt Újszékely anyaegyháztól és önálló egyházközség lett. Elsô lelkipásztora Jakab György Román-Újfaluból jött 1911 július 30-án. (Román-Újfalu Fogaras város mellett van). Sokat vitatkozott a vezetôség azon, hol legyen az új templom; Az Igazgató Tanács 4000 koronát adományozott segélyként és Gyárfás Endre 2000 koronát elengedett a belsôség területéért. ( Az ô területére épült végül is a templom). A 2000 koronát azzal a kikötéssel engedte el, hogy a kálvinista templom falába egy tábla helyeztessék el a következô felirattal : „ A kálvinista hivôknek, egyháza iránti szeretetbôl, a váratlanul elhalt 22 éves Aladár fia emlékére, Gyárfás Endre adománya 2000 korona."

Elôször a lelkészi lakás épült fel 1912-ben a vízaknai második lelkészi lakás mintájára. A templom építéséhez szükséges tôkealap 1913-ban már megvolt, de a háború a pénzt felemésztette. 1916-ban a katonaság az 1971-ben, valamint az 1850-ben öntetett harangokat elrekviráltatta.

1919 márciusban Jakab György lelkész eltávozott Mezôszengyelre, helyére  azonnal jött Imreh Árpád Bikafalváról (Udvarhely szék), aki 1921-ben országos gyûjtést szervez a templomépítés javára. Az építéshez 1922-ben kezd hozzá, melyet 1923 nyarán be is fejeztek. A templom felszentelésére 1924 július 24-én történt a fôtiszteletû és méltóságos Nagy Károly püspök úr jelenlétében, aki Fôtiszteletû Makkai Sándor akkori püspök-helyettessel jött el Alsóboldogfalvára. A torony bejárata fölött ez a felirat áll: SOLI DEO GLORIA –azaz- Egyedül Istené a dicsôség.

1924-ben Mátisfalváról egy kisharangot vásároltak, 1928-ban Klein Domokos harangöntô szép szólású nagyharangot vesz. A harangokat 1928 november 11-én szentelték fel. 1926-ban Imreh Árpád elköltözik Fiatfalvára, helyébe Varró Mózes tiszteletest hívják meg aki 1940-ig irányította a gyülekezet lelki és szellemi életét. 1940-ben Székelyszenterzsébetre távozott, helyét 1941 március végén a Nagykun községből idekerült Kandó Mihály lelkész foglalja el, aki 1973 június 30-án nyugdíjba vonul.

1973 október 1-tôl 1977 május 31-ig Krizbai Imre lelkész foglalta el a lelkészi hivatalt, aki Magyaroszentbenedekrôl jött ide. 1977-tôl az újszékelyi anyaegyházból a boldogfalvi református egyház filiája lett. 1978 május végén került helyéve Feleki Domokos lelkipásztor, aki súlyos betegségben 1995 novemberében elhunyt fiatalon, majd a sorban Kányádi György tiszteletes következett aki Székelykeresztúrról érkezett. A gyülekezett élén a mai napig László Lehel tiszteletes van.

Gálfalvi Gábor nyomán